Jelenetek egy életből

A rozzant Skoda csigatempóban vánszorgott végig a Nagykörúton, aztán a Nyugati előtti buszmegállóban fekete füstöt eregetve végképp kilehelte a lelkét. Emlékszik vissza Dina egy igencsak rossznak indult, de mára megszépült emlékre. Akkor még naiv kislány volt, aki ha nem is istenítette szüleit, de rájuk bízta magát, így aztán legnagyobb gondja tényleg csak az volt, hogy ki jön el a szülinapjára. Akkor még nem kellett az élet nehéz dolgaival megbirkóznia.

De most már felnőtt, és nem szaladhat haza minden kisebb-nagyobb gonddal a szülői házhoz. Most magának kell megoldania a sors és az önmaga által alkotott akadályokat. Haha, gondolta, milyen bölcs vagyok már, hogy rájöttem: én állítom magamnak a korlátokat! Persze ehhez képest továbbra is gyártom őket szép sorban, aztán alig győzöm megoldani, vagy kikerülni azokat.

De mindegy is, úgysem ez a fontos, hanem, hogy túlélje a mai napot is. Ehhez viszont erőt ad, ha visszaemlékszik a régi szép időkre. Amikor még minden rendben volt. Amikor még egyben volt a család, anya, apa, a testvére. Voltak ugyan nehéz időszakok, de valahogy mindig kiegyenesedett minden a nap végére, bármekkora vita vagy balhé is volt.

Mint aznap is, amikor az a rohadt autó végleg megállt. Mintha csak előre jelezte volna, hogy nemsokára valami történni fog. Tényleg, milyen egyértelműnek tűnik visszanézve. Ha akkor jobban figyelt volna. De hát még csak 10 éves volt. Éppen valamelyik rokonuknál voltak vasárnapi ebéden, a kaja illatozott, finom volt, a hangulat sekélyes. A téma, mint mindig az aktuálpolitikai helyzet, az apja és a másik családfő persze nem értett egyet, hogy a következő 5 éves terv tartható-e. Aztán mikor kifáradva végre hazaindultak, félúton lerobbantak és robbantak az indulatok is.

- Már százszor megmondtam, hogy csináltasd meg ezt a rohadt tragacsot! - kezdte rá az anyja;

- Nem szervizbe kéne vinni ezt, hanem egy új kocsi kellene - ordította az apja.

- Mert neked mindig valami újabb hülyeségre kell pénz, a gyerekeknek új ruha, tanszer, meg menjünk idén is nyaralni a Balatonra, rikoltozod általában - így az apja.

- Te viszont inkább lemész a haverokkal sörözni, mint hogy elintézd a ház körüli feladatokat! - válaszolt sírdogálva az anyja ilyenkor.

Ők meg a bátyjával eközben csöndben gubbasztottak a hátsó ülésen. Emlékszik vissza keserédesen Dina, aki – miközben ezek az emlékek járnak a fejében – szokás szerint épp rohan. 

Kívülről, egy felületesebb szemlélő filigránnak nem, de csinosnak mondható, 30-as nőt látna, barna hajjal, amely az évek során az 5 centistől a derékig érőig hosszban és színekben is változatos formákat vett fel. Most állig érő hullámos bubifrizuraként keretezi helyes arcát. Amit viszont kívülről nem láthatna, az a zaklatottság, szinte már kétségbeesett igyekezet, ami mindig jelen van Edina (barátainak csak Dina) életében. Most is a villamoshoz vagy talán buszhoz rohan, a munkahelyre igyekszik, mert hát valamiből élni kell, vagy, - ahogy az Anyja is mindig szajkózza – a munka legalább keretet ad az életének.

Pedig isten igazából szerette azt a Skodát - elmélkedik tovább. Az volt az első igazi családi autójuk, és sok helyet bejártak vele az országban. Azt szerette az utazásban, hogy olyankor nyugalom volt, csönd, béke, Ő nézte az elsuhanó tájat, vagy éppen gyárkéményeket, vagy csak a szülei hátát és boldog volt. Szeretett csöndben ülni, mert alapvetően Ő is egy csendes gyerek volt. Az apja mondogatta is néha: nem fogja sokra vinni ez a gyerek, megalszik a tej a szájában. Pedig nem volt túl nyugodt, vagy lassú, csak nem beszélt sokat. De magában élénk eszmecserét szokott folytatni arról, amit látott, tapasztalt, ami történt vele. De ezt az apja, és tulajdonképpen az anyja sem tudta. Nem kérdezték mi jár a fejében, mikor csöndben ült az ebédlőasztalnál, Ő meg nem mondta.

És így van ez most is, sokat van csendben, mintegy külső megfigyelőként szokta szemlélni a körülötte lévő világot, az embereket, még a családját is.  De erről általában nem beszél senkinek, és miközben ezen filozofál, szalad tovább.

Rohan, mert későn ment aludni, hiszen kinek van kedve a mindig üres ágyhoz, ahol nem várja senki. Rohan, mivel az már szinte lételeme, közben pedig agyán átsuhannak az e hétre tervezett programok. Persze megint jól tele zsúfolta az egész hetet, nehogy egyetlen szabad estéje is legyen, amikor esetleg el kellene gondolkodnia az életén. Az életén, amin érzi, hogy csak úgy sodródik, na nem a Flow-val, ami manapság annyira divatos, hanem inkább a tömeggel, olyanokkal, akik hozzá hasonlóan keresik az életük értelmét.

És mivel ezen a héten sem fogja megfejteni a nagy titkot, így valószínűleg újra értelmezhetetlen szimbólumokkal teli álmokkal fog üzenni a tudatalattija, de nem érti meg az üzenet lényegét. Így csak az furcsa, talán rossznak is nevezhető érzés marad, hogy valami nem stimmel. Még addig el is jut aztán a gondolkodásban: ennek talán köze van a párválasztáshoz? Mert persze Dinánk szingli. De nem az a nagy betűs Szingli, aki tud és szeret is egyedül élni, Ő a kényszer-szinglik csoportját erősíti. Hiszen szeretne Ő párt, csak így harminc felett járva még nem jött rá, hogy kire is vágyik igazán, és legyünk őszinték, még azt sem tudja elhinni, hogy Őt valaki hosszútávon elviselné. Ezért aztán mindenféle ilyen és hasonló gondolatot ismét félretéve szalad tovább, talán át az egész életén?

Még egyszer eszébe jut a Skodás sztori. Emlékszik, a végén azért megoldódott minden. Lett szerelő, a szülei is kibékültek, a Skoda is elindult utolsó útjára hazafelé, mert azután tényleg eladták. Persze arra is emlékszik, hogy mint általában, az anyja adta be a derekát:

- Jól van János, kezdjünk el spórolni egy új kocsira. 

Az apja pedig erre csak egy szó nélkül megcsókolta feleségét, majd hosszan megölelték egymást.

- Mire is jöttem rá ezzel az emlékkel kapcsolatban? - kérdezi hangosan magát Dina, annyira erősen próbálja felidézni, mert érzi, hogy fontos dolog volt.

- Á, tudom, hogy ez mennyire hiányzik belőlem! Ez a beletörődés, talán elfogadás - mondja még mindig fennhangon.

Nem is veszi észre, hogy közben már odaért a villamosmegállóba és többen kérdőn néznek rá, hallgatva a monológot. Mellette egy középkorú férfi, egészen megilletődve bámulja. Dina mukkanni sem mer, annyira meglepődik, mire a férfi elneveti magát:

- Semmi gond, én is szoktam magamba beszélni, rá se rántson! Egyébként vigyázzon, mert még visszaélek az így szerzett információval!

- Mire gondol? – kérdezi Önmagát is meglepve Dina, meglepve, hogy egyáltalán meg mer szólalni és azon is, hogy reagál a kérdésre.

- Ó csak arra, hogy elárulta, hogy hiányzik Magából az elfogadás. Ez elég elrettentő lehet egy férfinek! – válaszolja az ismeretlen.

Dina egy pillanatra méregbe gurul: Ki ez az ember és hogy merészeli az ő legbensőbb gondolatait kiforgatni, magyarázni! Én egyáltalán mit akar, miért áll vele szóba? – gondolja, de aztán lehiggad és rájön, a másik talán csak jót akar. De nem tudja, hogy reagáljon, mint ahogy általában nem tudja, hogy mit mondjon egy férfinak, ahogy azt sem, hogyan illik válaszolni egy ilyen kérdésre. Megnézi: nem túl fiatal, de mégis kellemes, sármos, magas, vékony, jól öltözött, kellemes parfüm illatú, mégis valami lazaság árad belőle.

- Elnézést nem vettem észre, hogy hangosan beszélek. – suttogja zavarba jőve Dina.

- Nem, bocsánatot kérni csak nekem kellene, nem illene kihallgatni más beszélgetését, még saját magával sem – így az ismeretlen.

Dina percekig csak csöndben nézi Őt, vacillálva mit is válaszoljon, mit is lépjen. Mert valamit ott bent megérzett ezzel a férfival kapcsolatban. Talán Ő az, gondolja, akit azért küldött a sors, hogy megismerjem az igazi gondosodást, aki megmutatja milyen az, amikor tényleg magamért szeretnek, aki elhalmoz bókokkal, csókokkal, ajándékokkal. Akivel leélhetek egy csendes, boldog életet, amíg együtt megöregedve gondolunk vissza a saját Skodás történeteikre? Hitte is meg nem is, hogy ez csak ilyen egyszerűen megtörténhet.

Amikor még mindig tétován elindult a férfi felé, hogy bemutatkozzon, meglátja annak mosolyát, ami kicsit felbátorítja, de ahogy a férfi elfordul, észreveszi, hogy mellette egy gyönyörű nő áll, akinek keze a férfi kezében. Egy pillanatra megdermed, lelki szemei előtt az egész kitalált csodálatos élet pillanatok alatt semmivé foszlik. Elsápad, és azt érzi menekülnie kell, annyira kellemetlenné vált a jelenet. Gondolkodás nélkül fordul sarkon, lelép a villamos megállóból az úttestre és abban a pillanatban megérzi a jobbról érkező furgont, tizedmásodpercekkel a becsapódás előtt.

Aztán már repül is a levegőben, ami pár másodperc gyönyörű lebegés, és közben még van ideje egy utolsó mondatnak átsuhanni a még ép fején: Nem baj, majd a következő életemben.

Ahogy az ütközést György (mert hogy így hívják a sármos férfit) észleli, abban a pillanatban ránéz feleségére – akinek a kezét fogta – és miközben már mozdul a lány felé azt mondja neki: - Ne haragudj, mennem kell, felelősnek érzem magam! - Azzal elrohan az elütött lányhoz, közben kiabálva a bámészkodó tömegnek: Helyet, orvos vagyok!

Ahogy odaér Dinához látja, hogy viszonylag épségben van, de több helyen piroslik a vére, és nincs magánál. Miközben a mentőket tárcsázza, megnézi az életfunkciókat, és megnyugodva érzi, hogy a lány lélegzik.

Dina ebből semmit nem észlel. Ő még mindig repül. Nem fizikailag, hanem egyfajta deríliumos álomban, amit kómának szoktak hívni. Repül a csillagok között, ahol csend van és nyugalom, ami szagtalan, súlytalan, ahol semmi nem fáj, se test, se szív. Ahol boldog. Észreveszi, hogy nem önmagában repül, hanem valami fura módon a rozzant Skodában ül, de nem a Nagykörúton mennek, hanem valami égi úton. Nevet magában, hogy kerül ide ez az autó, de mivel itt nem szokott az ember gondolkodni, hát elfogadja. Itt van és repül vele. Viszi valahova.

De aztán a repülésnek hirtelen vége szakad, és Dina nem tudja hol van, mi történt. Még nincs teljesen magánál, de azt érzi, hogy valami furcsa, aztán rájön, nem érzi semmijét. Kétszer – háromszor is megpróbálja kinyitni a szemét, mire valamennyire sikerül, de aztán meg annyira nagy a fény hirtelen, hogy inkább visszacsukja. Egy kellemes hangot hall a füle mellett:

- Semmi baj, adj magadnak időt. Most már minden rendben lesz.

Annyira már magánál van, hogy felismerje, ezt a hangot nem ismeri. A kíváncsiság nagy úr, így mégis kinyitja a szemét és meglát egy ismeretlen férfit. Néz rá, aztán körülnéz, látja, hogy egy szobában van, ahol minden fehér, csempék a falon, fertőtlenítőszag, olyan mint egy kórterem. Egyszer csak bejön valaki, jé úgy néz ki mint egy ápolónő – csodálkozik magában Dina.

Aki rögtön hozzá is szól:

- Jó napok Kicsikém! Végre fölébredt! Nagyon régóta pihenget ám aranyom! A drága Férje meg itt ül minden nap maga mellett, nem hagyott ki egy napot sem!

Micsoda, férj, napok? Dina fejében csak úgy szánkáznak a gondolatok, ahogy emlékszik, neki nem volt férje és egyébként is milyen napok, és hol vagyok, mi történt?

- Ne izgulj, mindent elmagyarázok, de most csak az a lényeg, hogy maradj nyugalomban. Baleseted volt, de ne félj, minden rendben lesz, nincs maradandó károsodásod. Én György vagyok, velem beszéltél utoljára és segítettem a mentősökkel, én is orvos vagyok. Ja, és nem vagyok a férjed. – nevetett a kedves idegen, akiről Dinának még mindig semmi emléke nem volt. De most nem is bánta. Csak azon gondolkozott el, amit a nővér mondott, hogy napokig itt ült mellette. Kérdőn nézett a férfira, aki kitalálta a kérdését: Miért?

- Mert felelős vagyok érted, és ezért vigyázni is fogok rád ezután ha megengeded.

Dina egy mosollyal nyugtázta a vallomást, amit ugyan még mindig nem értett, de ez most nem számított. Csak az, hogy végre van valaki, aki vigyáz rá. És akkor hirtelen eszébe jut a baleset, az utolsó gondolatok, a csalódás és mindent megért. Majdnem mindennek vége lett, de valamilyen érthetetlen oknál fogva kapott egy új esélyt. De még milyet.