2016. április 21., csütörtök

Melegen süt a nap

Melegen süt a nap. Hogy honnan tudom, mikor idebent ülök és csak a nagy kétszárnyú üvegajtón keresztül látom?  

ÉRZEM.

Nem úgy, mint amikor kint ülök a napon és a bőröm minden kis négyzetcentijét szurkálják a hegyen kis napsugarak, amitől már-már tüzet fog a felület. Nem úgy, mint amikor belenézek a napba és utána percekig csak nagy sárga foltok mögött látok tétován valamilyen képet. És nem úgy, mint amikor azon a nyári délelőttön minden zsigeremben éreztem, hogy most élek, itt a szabadság, hallom a tenger hullámait, érzem az orromban a sósságot amit a gyenge szellő suhint felém. Nem úgy. Mert most ez mind nincs. 

Bent ülök a szobában, még nincs nyár – az előbb kinéztem és még igencsak hűvös van, és a szél ugyan lengedez, de tenger hiányában csak az M7-es autópályáról hoz ide némi benzin szagot.
De mégis érzem a napot. Mert attól, hogy látom, már ott is van a kis szurkálás, melegség a karomban, a fejbúbomon. És hiába nincs nyár, tenger, ha akarom úgy érzem, mintha az lenne, mintha ott lennék, mintha akármelyik pillanatban felkaphatnám a fürdőruhám és lerohanhatnák a partra, akár hogy csak a lábam alatt érezzem a forró homok simogatását, akár, hogy belevetve a vízbe annak hűsítő hatását érezzem.

Mert ha akarom ezt érzem, erre gondolok.

És ettől máris szabad vagyok.

Hiába ülök itthon, dolgoznom kell, vár a házimunka és este is programunk van. Én akkor is el tudom képzelni, hogy ott vagyok. Valahol máshol, ahol nincs munka. Valahol máshol, ahol mindent szabad. Csak néhány percre, de el tudom. És ez jó. Nagyon jó. Mert ettől tudom, hogy megtehetem. Megtehetem, hogy néhány percre elkalandozom, hogy elképzelek valamit, hogy belemerülök és élvezem. És ettől újra tudom folytatni a munkát.


Mert tudom, hogy egyszer újra ott lehetek, hogy egyszer újra ott leszek…

2016. április 16., szombat

Egy rohanó lány

Tombol a tavasz a természetben, de a városban csak az egyre növekvő meleget érzékeli még hozzá nem szokott bőrünk. Épp rohanás közben találjuk.

Kívülről, egy felületesebb szemlélő filigránnak nem, de csinosnak mondható, 30-as nőt lát, barna hajjal, amely az évek során az 5 centistől a derékig érőig hosszban és színekben is változatos formákat vett fel. Most állig érő hullámos bubifrizuraként keretezi helyes arcát. Ami viszont kívülről nem látható, az a zaklatottság, szinte már kétségbeesett igyekezet, ami mindig jelen van Edina (barátainak csak Dina) életében. Most is a villamoshoz vagy talán buszhoz rohan, a munkahelyre igyekszik,  mert hát valamiből élni kell, vagy, - ahogy az Anyja is mindig szajkózza – a munka legalább keretet ad az életének.

Rohan, mert reggel nehezen kelt fel, hiszen késő estig lelkizett barátnőjével telefonon, meg egyébként sem sietett aludni, hiszen kinek van kedve a mindig üres ágyhoz, ahol nem várja senki. Rohant, mivel az már szinte lételeme, közben pedig agyán átsuhantak az e hétre tervezett programok. Persze megint jól tele zsúfolta az egész hetet, nehogy egyetlen szabad estéje is legyen, amikor esetleg el kellene gondolkodnia az életén. Az életén, amin érzi, hogy csak úgy sodródik, na nem a Flow-val, ami manapság annyira divatos, hanem inkább a tömeggel, olyanokkal, akik hozzá hasonlóan keresik az életük értelmét.

És mivel ezen a héten sem fogja megfejteni a nagy titkot, így valószínűleg újra értelmezhetetlen szimbólumokkal teli álmokkal fog üzenni a tudatalattija, amire a felkelés utáni első pár percben még ugyan emlékezni is fog, de arra már lusta lesz, hogy megnézze a több tucat spirituális témájú könyve közül valamelyikben az üzenet lényegét. Így csak az furcsa, talán rossznak is nevezhető érzés marad, hogy valami nem stimmel. Még addig el is jut aztán a gondolkodásban, hogy ennek talán köze van a párválasztáshoz? Mert persze Dinánk szingli. De nem az a nagy betűs Szingli, aki tud és szeret is egyedül élni, Ő a kényszer-szinglik csoportját erősíti. Hiszen szeretne Ő párt, csak így harminc felett járva még nem jött rá, hogy kire is vágyik igazán, és legyünk őszinték, még azt sem tudja elhinni, hogy Őt valaki hosszútávon elviselné.


Ezért aztán mindenféle ilyen és hasonló gondolatot ismét félretéve szalad tovább, át az életén. És ez így ment egészen addig a napig, mert onnantól már semmi nem mehetett ugyanúgy tovább…