Melegen süt a nap

Melegen süt a nap. Hogy honnan tudom, mikor idebent ülök és csak a nagy kétszárnyú üvegajtón keresztül látom?  

ÉRZEM.

Nem úgy, mint amikor kint ülök a napon és a bőröm minden kis négyzetcentijét szurkálják a hegyen kis napsugarak, amitől már-már tüzet fog a felület. Nem úgy, mint amikor belenézek a napba és utána percekig csak nagy sárga foltok mögött látok tétován valamilyen képet. És nem úgy, mint amikor azon a nyári délelőttön minden zsigeremben éreztem, hogy most élek, itt a szabadság, hallom a tenger hullámait, érzem az orromban a sósságot amit a gyenge szellő suhint felém. Nem úgy. Mert most ez mind nincs. 

Bent ülök a szobában, még nincs nyár – az előbb kinéztem és még igencsak hűvös van, és a szél ugyan lengedez, de tenger hiányában csak az M7-es autópályáról hoz ide némi benzin szagot.

De mégis érzem a napot. Mert attól, hogy látom, már ott is van a kis szurkálás, melegség a karomban, a fejbúbomon. És hiába nincs nyár, tenger, ha akarom úgy érzem, mintha az lenne, mintha ott lennék, mintha akármelyik pillanatban felkaphatnám a fürdőruhám és lerohanhatnák a partra, akár hogy csak a lábam alatt érezzem a forró homok simogatását, akár, hogy belevetve a vízbe annak hűsítő hatását érezzem.

Mert ha akarom ezt érzem, erre gondolok.

És ettől máris szabad vagyok.

Hiába ülök itthon, dolgoznom kell, vár a házimunka és este is programunk van. Én akkor is el tudom képzelni, hogy ott vagyok. Valahol máshol, ahol nincs munka. Valahol máshol, ahol mindent szabad. Csak néhány percre, de el tudom. És ez jó. Nagyon jó. Mert ettől tudom, hogy megtehetem. Megtehetem, hogy néhány percre elkalandozom, hogy elképzelek valamit, hogy belemerülök és élvezem. És ettől újra tudom folytatni a munkát.

Mert tudom, hogy egyszer újra ott lehetek, hogy egyszer újra ott leszek…